június 21. vasárnap 6:32
Az osztálytársaim a 6:18-as vonattal elindultak Szolnokra, én meg a fent említett időpontban ébredtem. Gyorsan összepakoltam a hiányzó dolgokat, mert kicsit késésben voltam - a 6:32 nem ugyanaz, mint az 5:00. Végül reggel 7-re összekaptam magam annyira, hogy készítsek a garázsban egy utolsó fényképet a megpakolt biciklimről, és elinduljak Rákos vasútállomás felé.
Onnantól kezdve, hogy kiléptem otthonról, a következő 50 órában kisebb-nagyobb intenzitással, de zuhogott az eső. A vonatút Szolnokig zökkenőmentes volt. Miután leszálltam, beizzítottam a GPS-t, hogy mutassa az utat Tiszainokáig, bár Szolnok után lehetetlen eltévedni. Szolnokon azért mégis át kell rágnunk magunkat, ha biciklivel megyünk táborozni. Mivel a többiek 50 perccel korábban érkeztek, abban reménykedtem, hogy Martfű közelében fogom őket utolérni (22 km). Magam is meglepődtem, mikor már 11 km megtétele után észrevettem barátaimat a bicikliúton, még Rákóczifalván. Úgy tűnik, ennyit számít a jó navigáció, mert ők viszont eltévedtek Szolnokon belül, mert az túlzás lenne, ha azt mondanám, 2x olyan gyorsan tekertem, mint ők. Rákócziújfaluban megálltunk az esőben, hogy belülről is vizesebbek legyünk (még egyszer köszönöm Béninek az életmentő ásványvizet és a csokis kekszet). Aztán régi szokásunkhoz híven megálltunk Martfűn a körforgalomnál lévő áruháznál, hogy újabb energiaadagokat magunkba tömve/töltve újult erővel vágjunk neki a hátralévő 22, illetve 22,4 km-nek. A többiek a régi, jól ismert, de rossz minőségű úton mentek, én meg a 400 méterrel rövidebb, de jó ideig sokkal jobb minőségű utat választottam az akkor már ömlő esőben. Célba érkezés Tiszaföldvár után már olyan rosszak voltak a körülmények, hogy teljesen mindegy volt: a nyomvályúban lévő patakban vagy az út közepén a zuhogó esőben megyek, mert már mindenem elázott: én is, a táskám is, rajta a polyfoam is, a csomagtartón a bringatáska, meg a sátor. Végül 20 perccel a többiek előtt megérkeztem a táborba, ahol a fedett részen felállítottam a sátramat, és csak a helyére kellett cipelni.
Miután a hetedikesek (elnézést, ősztől már nyolcadikosok) is megérkeztek, Petibá' és a többi öregdiák vezényletével rendbetettük a tábort, este pedig Most mutasd meg!-gel múlattuk az időt. Az első sérülés is ezen a napon történt: Béni kezét 6-7 centi hosszan felszántotta egy rozsdás vasdarab, ment is az ügyeletre tetanusz-oltásért.
Másnap én sérültem le: míg kivételesen nem esett az eső, a parton megbíztak azzal a feladattal, hogy a folyóba zuhant betontömböt, amihez a stéget láncoljuk, emeljem ki és vigyem vissza a partra. Közben egy éles kő szétvágta a sarkamat, így én is kiestem a potenciális segítők közül. Fertőtlenített tűvel kioperáltuk a sebből az igen durva iszapmennyiséget, kimostuk a sebet, majd lefertőtlenítettük. Innentől kezdve gyalog csak bicegtem, mert nem tudtam ráállni a sarkamra, de biciklizni nagyon jól tudtam, mert ahhoz nem kell használnom a sarkamat. Vicces volt, főleg kívülről.
Kedd reggel még esett az eső, ám reggeli után elállt, sőt, a nap is kisütött, és szabályosan melegünk volt. Délután már száraz aszfalton tekertünk a legközelebbi vasútállomásra, mert fáradtan, félig bénán már nem sok kedvünk volt Szolnokig biciklizni. Homok állomáson jött is a vonat, Szolnokon átszálltunk, és ki-ki a neki megfelelő vonattal ment haza. 55 percet vártam a csatlakozásomra, ami a Budapest-Újszász-Szolnok vonalon közlekedik, hisz hozzám ez a vasútvonal van a legközelebb, majd Sülysápon újabb átszállás, mert a Szolnokról induló vonat nem áll meg Sülysáp és Rákos között, én meg a két állomás között szerettem volna leszállni, hiszen ott vártak. És meglepően pozitív élményekkel lettem gazdagabb az átszállás során. Igaz, sem a korszerűbb elővárosi biciklikocsiba, sem a régebbi marhavagonba nem egyszerű felrakni egy biciklit (főleg, ha úgy meg van pakolva, mint az enyém), azért valahogy sikerült. Szóval a pozitív élmény: Sülysápon ballagok a vonat felé, ami hazavisz, mire a kalauzok tájékoztattak róla (minden előzetes kérésem nélkül), hogy a bicikliszállító kocsi a vonat legelején van. Megköszöntem, és mentem tovább. Vártam a vonat indulását, a férfi kalauz a szerelvény elejéhez jött. Megkérdezte, hogy meddig utazom. Válaszoltam, hogy Rákoshegyig, majd bólintott. Közölte azt is, hogy a marhavagon jobb oldali tolóajtaja nem zárható, szóval vigyázzak a dolgaimra, nehogy véletlenül kiessenek. Ezt is megköszöntem. Elindult a vonat, ellenőrizte a jegyem, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak tényleg a kocsiban, nehogy valami baj legyen. Rákoshegyre érkeztünk, kinyitottam a bal oldali tolóajtót, mert ott volt a peron. A kalauzom visszatért a szerelvény elejére, és mikor leszálltam biciklivel és nagy táskával, megkérdezte udvariasan, hogy sikerült-e mindent leszednem.
Igennel válaszoltam, majd megkérdeztem, hogy nagy baj-e, ha nem erőlködöm azzal, hogy innen lentről visszazárjam a tolóajtót, mert nem akarom feltartani a vonatot. Mondta, hogy egyáltalán nem baj, és már szállt is vissza, és becsukta a tolóajtót helyettem. Nagyon szimpatikus viselkedést tapasztaltam, és szerintem a MÁV is előrébb tartana, ha csak ilyen mintakalauzokat alkalmaznának. Persze tudom, hogy ez lehetetlen, de ez a fiatalember bátran lehet a többi kalauz példaképe. Köszönöm neki, hogy ezt írhattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése